Az ejszakai alom mosolyt sminkelt ismet az arcomra , orommel toltott el az eldobott kulcs, a lakat kulcsa, amivel a nagy ladat lezartam.Biztonsagban tudtam, ami benne van.
A felebredt valosagban sem bant, hogy nem tudom mi van a ladaban, csupan a biztonsagerzes tolt el, nyugtat.Szepen, finoman aramlott szet bennem, mint egy csorgedezo kispatak, ahogy utat tor haladtaban.
Szeretek igy ebredni, nezni az ebredo varost,most valoszerutlenul csond van.
Ha egyszer elkoltozunk innen, ami orokke velem marad majd, a zaj.Olyan csondben eltem olyan hosszu ideig, ez a mostani zaj zavar, tesztel.Nezem a sietos embereket , ejjel is sietnek, a forgalom borzasztoan eros meg ejfel korul is.Ha szeretnenek sem tudnanak egymassal kozolni semmit ekkora zajban.Nem latok kenyszert kozlesre, orulnek is talan.
En eleg sokat beszelek, tudom.A hallgatasom megis farasztobb.Vagy csak konnyebb kezelni a sokszor tartalmatlan, hosszu beszedemet.Vagy csak , ha beszelek, akkor biztosan jol vagyok, es nem is kell ugy figyelni ram?
Erdekes megfigyeles eredmenye:az emberek akkor figyelnek igazan a masikra, amikor elhallgat, (orokre is).
Az alom sminkelte mosolyom aztan sikerul letorolni, mintha valoban make-up-t szednek le.Elegedetlen vagyok magammal megint.Lassan allandosult lesz.
Szerettem volna valami nagyon szepet irni, a zajrol, a csondrol, ahogy egymasba karolva valtjak egymast, de sehogy nem sikerul.
