Szerettem a gyerekkorom anyaknapjait, az egyszerusegukkel, szolidsagukkal, oszintesegukkel.Hianyoztak ma nagyon.
Eleg volt a kertbol leszakitani viragot, rajzolni valamit es oromet okoztunk, de tenyleg.
Nem tudom meg ma sem , igazan mikor valik valaki felnotte, mitol? hallottam, amikor elvesziti a szuleit, de ezt en magam dontottem meg azzal, hogy igy anyaknapjan ugy hianyzik, osszetoporodok gyermekke, a hiany zsugorit, egyre kisebbe.
Tudnek menni ki a vilagbol, ha nem ott lennek, na meg nem is tehetem mar meg, miota en is anya vagyok.Az a dontes, hogy csak magunk vagyunk innen visszatekintve luxus, ami elveszett es bar nem csrelnem fol, de neha jo elkepzelni a felelotlen eveket.
Hosszu lett ez a mai nap igy, a hiany hosszitotta, toldotta meg, mintha orokkevalosag lenne.Hajnalban mar konnyeimen at figyeltem az utat, forgalom nem volt szerencsere.Itthon megszoktak, tudjak a mai napom minden szeszelyet, elfogadtak, meg talan ertik erzik is.
Azzal lett nevetos a siras, konnytorlo lapatot kepzeltem a szememre, vezetes kozben jol jonne, mint az ablaktorlo, mekkora talalmany lehetne:)
Aztan a gyerekbol visszanovok felnotte, hiszen anya vagyok, illik ugy viselkedni...
* egy pillango ult az ablaktorlomre, amikor hazaerkeztem...
