Ma megajandekoztam magam, reggel kihajtottam a topartra, ugy, mint szoktam oly sokszor.Ahogy haladtam, ugy ereztem Monet egyik szabadteri kiallitasan megyek keresztul, olyan kepekkel talaltam magam szemben, olyan harsogo, szolid, megigezo szinekkel.
Van egy vagyam, egy foto, ha sikerul egyszer minden apro reszletet megvalositani, hogy egyszerre legyen jelen, akkor boldog leszek nagyon.:
Vizparton seta, hajam tepi a szel, csizmammal a messzire kinyulo nyelvu hullamokba lepek, felso testemmel nekifekszem a szelnek, lathato majd a kepen is mennyire ereje van, es kozben egyetlen kapaszkodom van, egy kaves bogre, melynek fulebe kapaszkodom, idonkent kortyolgatok.Siralyok vircsognak bele ebbe a szelurfi, vizhullam hangzavarba, hoznak vissza a valosagba, hogy nem almodom, ez most velem tortenik.Es mindez Oktoberben.
Es persze nem egyedul vagyok, ott lesz, aki lefotozza.Sokszor vagyok nem egyedul, de a tobbi felsoroltbol mindig hianyzik valami.Ma a hullamok, feszitett viztukor volt, egyetlen kis fodrozas sem bontotta meg sehol, csak a siralyok a csondet, ok hangoskodtak..talan azt mondtak :hozhattal volna valami ragcsalnivalot:)
