Nagyon sok emlekem kotodik a tohoz, a vizhez.A lelkem szoktam hasonlitani a szinehez, ha meteres hullamokban kavarog, vagy ha csak mozdulatlanul sima a viztukor.Hanyszor ultem itt a sziklakon, tepelodve, szomoruan, vagy boldogan.
Amikor semmilyen csodalatos csipkehez hasonlithato fodor nem tori meg, olyankor szinte mindig szep kek szinu.Festett kek szinuen fest, aminel keverni sem lehetne tokeletesebbet.
Tegnap nagyon hideg volt, kozel a steghez van ez a fa,mintha trefabol valaki ott felejtette volna, mert egyebkent csak a viztol kicsit beljebb, a jarda szelen huzodnak osregi fak, meretukbol, torzsukbol itelve.
Ez a fa szamomra olyan , mint egy kiallitott homero, fa formaban.Latni lehet milyen magassagig csapnak ki a hullamok, milyen feldult allapotban van az en tavam.Mert nem vitas, enyemnek erzem.A jegpancel vastagsagabol szoktam tudni, hogy hany fok lehet.
Ma latni, hogy nyugodt volt, sima, szep kek szinu, mar csak a fara fagyott hullamok emlekeztetnek a tegnapi haborgasara.
Fagyott fa, mint jegpancel a lelkeken, varja a simogato meleg napsugarakat.Nem varom a meleget, elvezem, ami van, mert felek az orokos varakozasban kimaradok renngeteg mindenbol.De ha megis, neha elfaradnek es varom, akkor jo ugy is, egy varakozasnak is megvan a szepsege.
