Milyen mas az eso osszel, amikor a huvos, hideg szellel csapodik az arcodon.Osszehuzod a kabatod, a kabatban magadat.
Olyan mint az anyagok torvenyszerusege, ahogy a hidegben osszehuzodnak, tudatlanul mi magunk is.
Ugy dontogette , csavarta, hajlintotta a ma esti szel a fakat, kenyszert ereztem elovenni egyik kedvencem.
Szamtalanszor olvastam, filmen is szamtalanszor lattam, mert addig akartam olvasni , nezni, hogy reszemme valjon, megertsem egeszen.
Az irono nagyszeruen fogalmaz, hasonlatai lenyugoznek, milyen kar, hogy ez az egyetlen irasa.
..."De bizonyára te is sejted, mint mindenki, hogy van vagy kell még lennie valakinek rajtad kívül, akiben te is benne vagy még. Mi végre teremtettem volna, ha egész valómat magába foglalná az, amit itt látsz? Nagy fájdalmaim az életben Heathcliff fájdalmai voltak; figyeltem és átéreztem őket kezdettől fogva. Életem nagy értelme: ő. Ha mindenki más elpusztulna, és csak ő maradna életben: általa tovább élnék én is! De ha mindenki megmaradna, csak ő pusztulna el, az egész világ idegen lenne számomra, nem érezném magam többé részesének. Linton iránti szerelmem olyan, mint a fa lombja. Az idő, tudom jól, meg fogja változtatni, amit a tél is megváltoztatja a fákat. Heathcliff iránti szerelmem olyan, mint a sziklakéreg a föld alatt; kevés látható örömet nyújt, de nem lehet mással helyettesíteni. Nelly, én Heathcliff vagyok! ”
– Emily Bronte: Üvöltő szelek (9. fejezet)
