Az amerikai filmekben megbabonazva tudtam nezni a szebbnel szebb ablak alatt-korul kialakitott uleseket.Neztem vagyakozva , es biztattam magam, hogy egyszer lesz nekem is.Mindig is szerettem nezni ki, bele az ejszakaba, a hajnalba, es nem biztos, hogy aki a fejembe lat olyankor, azt latja az ablakon kinezve, amit en. Hetedik eve van ablakulesem, de meg nem ilyen szep, mint amit a n
eten talaltam.Ez meg csak az elso lepcso ahhoz, amilyenne megcsinalom majd, legalabbis a rajzot en fogom.Sok, sok, sot, renngeteg parna lesz, hogy puhan koruloleljen ha ideulok majd. Most is ablakban ulok, egyelore kenyelmetlen, mert nem eleg szeles, de a sovargasban , kepzelosdesben nem gatol.Nezem a hoesest, havazik egesz delutan.A lampa megvilagitja a jatekos, ropkodo pelyheket.Jatszanak , incselkednek velem, jatekra hivnak. Nezem a havat, es latom, ahogy eldolunk egyetlen mozdulattal mint egy zsak.Karunk, labunk kalimpal, nevetunk es lenyaljuk az arcunkra szal
lo pelyheket.Ugy csiklandoznak, mintha nevetesre akarnanak serkenteni, pedig most nelkuluk is sikerulne.Hoangyalt latok, es latom magunkat, hallom az onfeledt nevetesunket...
