Eloszor hetfon faztam az iden, amikor lattam a der csipte, zuzmaras tajat magam korul.Olyan mostani lelkemre hasonlito, fagyos, befagyott, cincalos, ahogy Kanyadi irja.
Varok a piros lampanal, kivul karacsonyi egok vilgitasa olel korbe, jol oltozott emberek osszehuzodott jarasa csodalkoztat, csabit, elvisz magaval, karacsonyit szeretnek erezni, latni.Bolondos otlet,legyen mar most diszben minden, hiszen mar kaptam , mar megkaptam az elos kartyat, mar reszt vettem az elso ebeden.
A tel eszkoze a fagy , magam eszkozeve teszem, veszem, maradjon befagyott az, ami fajos, ami idonkent elojon, olvadozik, csorgedezik, erezteti jelenletet.
Mikozben megis a bolondos otletem gyoz, lesz urra, mert hiszen engedem, eloszedem a dobozokat, valogatok, sutok, keszulok, talan tartva attol, felek, hogy elhagy a bolondossagom, amilyen erzekeny lettem...
Felismeresem..sokaig azt hittem aki mond, ir valamit ugy is gondolja, kulonben mit er a sulytalan szo.Aztan rajottem szep lassan, sokan mondanak , irnak, de egeszen mast gondolnak, legalabbis, ha rolam van szo.Van, aki hibazhat ezerszer, szeretve van, van, aki kiteheti a lelket, soha nem volt, nem lesz, mert erzelmek nem idovel dolnek el, valnak felismerhetove.Azonnal.Mert erzelmek nem a szivben kelnek eletre, mint hittem tevesen sokaknal, az agyban, erthetetlen kriteriumok alapjan.
Jo igy is, felismeressel, legalabb nem nezunk ki hulyen , talan csak rovid ideig...
