..keso van mar, megsem tudok aludni, tulfaradtam, az eso is esik. Nem csak az ablakon kopog, az autok is mas hangot adnak elsuhanva a vizes betonon.
Kaptam egy levelet, valaki aranyblogra jelolt egy brazil oldalon, az elozo blogom, es eppen most, amikor mar honapok ota nem irom.Oviskent orultem, orulok, de ahhoz ott irnom kellene, en meg mar nem szeretnek, meg akkor sem , ha nagyon megtisztelo.
Egy Maupassant regenyt olvasok(A szepfiu), olvasnam, ha fokuszban tudnek maradni.Vajon az ajanlas, reklamozason tul, ki milyen indokkal valaszt olvasnivalot?en azert valasztottam most ezt a regenyt, mert egyszer valaki hozza hasonlitott , a rovid torteneteimmel, elbeszeleseimmel.Nagyon buszke voltam, emlekszem:)mennyi minden tortent azota...kutatom, vajon mennyit , egyaltalan csorbult e a buszkesegem...inkabb keresek valami kibillentot, ami kihoz a fejembol.
Kanyadi mellett dontok most, a nyugtato szep sorai, szolancai talan almot is hoznak ...
- Elohang
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
Viseltes szokkal
vannak vidékek ahol a szerelem
akár a harmat az árnyékos helyen
tavasztól őszig őrizgeti magát
szerény hasonlat de illik rám s terád
félszeg is mint az iménti asszonánc
de időt-jelző mint arcunkon a ránc
vannak vidékek ahová nehezen
vagy el sem ér a környezetvédelem
kimossák sóid kasza is fenyeget
csupán a harmat táplálja gyökered
tisztások széle északos vízmosás
ha annak vennéd hát legyen vallomás
vannak vidékek ahol csak úgy lehet
megmaradnunk ha kezemben a kezed
és a viseltes szónak is hamva van
ha félárnyékban s ha nem is boldogan
száríthat szél és süthet hevet a nap
míg a harmatból egy csöppnyi megmarad
Metszet
vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol csak keserű
lapi tenyészget sanyarú
sorsú emberek szomorú
szemében alig pislogó
mindegyre el-ellobbanó
fakó reménység révedez
hogy egyszer mégis vége lesz
fekete kendők kalapok
pergamen arcok alattuk
s mint a kezek a térdeken
ülnek maguk is félszegen
a velük rozzant egy-rokon
megszuvasodott padokon
ülnek akár egy metszeten
mexikóban vagy messzi fenn
vancouver jólápolt gyöpén
indiánokat láttam én
így ülni ilyen révedőn
reményt már alig rebbenőn
térdükre ejtett két kezük
az életünk az életük
azért mentem oly messzire
belémdöbbenjen mennyire
indiánosodik szemünk
tekintetük tekintetünk
akár egy temetés után
telő vasárnap délután
