A nőiességről...
Ismet enyem a hajnal, ami olyannak tunik , mint a noiesseg, a titkaval, a szepsegevel.
Sokaig azt hittem a noiessegnek van egy eletkora, es utana mar csak anyukak vagyunk, mindenfele ilyen erzelmek, megnyilvanulasok nelkul.Aztan egyszer azt lattam, hogy Anyukam citrommal dorzsoli a kezefejet, es amikor ertetlenul megkerdeztem mit csinal..csak zavarban, lesutott fejjel magyarazni kezdte, hogy a nap okozta foltokat halvanyitja..ezt a kepet, amikor elohivom, az maga a noiesseg , es hetvenhez kozelitett.. Az a tipus vagyok , aki uzenetet hagy a furdoszoba tukron, a hutoben, kabatzsebben, taskaban, kesztyutartoban a kocsiban:) Nem naponta, csak olyan eppen felrazos idoszakokban, amikor a sok sietes kozben jo egy ilyenen elidozni, mosolyogni. Az eletunket meghatarozo mag a szeretes, szinte minden arra, akore epul, az eltet, azert erdemes folebredni, kuzdeni, lemondani.Es barmennyire kell hozza a ferfi, de valahol a noiesseg megnyilvanulasa ez is.
Napjainkban, amikor kezd nem divatos lenni a kecsesseg, a ba'j, a noies finomsag,amikor a cinikussag a divatos, jo elohozni, a hajnalban megmosolyogni, a hajnallal cinkosan osszekacsintani, szavak nelkul is ertjuk egymast...
Szabo Lőrinc: Ébredés
Áttetsző arany ingében ragyogva
jött a nyári hajnal az égen át:
azt hitte, hogy még alszom, mert mikor
házam elé ért, elmosolyodott,
körülnézett s a nyitott ablakon
nesztelenül beugrott a szobámba,
aztán könnyű ingét ágyamra dobva
bebújt hozzám a takaró alá.
Azt hitte, hogy még alszom s megölelt
s én mozdulni se mertem, félve, hogy
felébredek és álomnak remélve,
hogy ébren vagyok…és húnyt szemmel és
mozdulatlanul és remegve tűrtem,
hogy karjaimba fészkelje magát,
s mintha egyetlen érzék erejébe
gyűlt volna testem-lelkem minden éhe
és szomja és a beteljesedés
minden ígérete, csak a tapintás
néma ajkával s vak szemeivel
szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem
az égi vendég ajándékait:
ujjainak játékában a napfény
lobogó lepkéit, karjában a
rét illatának harmatos husát
s egész testében az egymásbaringó
felhők mindenütt egyforma ölét.
Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul
feküdtem ott gyanútlan karokban,
de mikor végre álom s ébredés közt
félig tolvaj s fél-részeg öntudattal
megloptam az istenek gyönyörét,
nem bírtam tovább és csókolni kezdtem
és felütöttem a szememet…Ő
épp fölnézett rám: A kedves mosoly
megüvegesedett rémült szemén,
arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen:
Te meglestél!… – sikoltotta s felugrott
és menekült, már az ablakhoz ért
és belefoszlott a hajnali égbe.
Én felültem és értelmetlenül
és soká bámultam magam elé:
szénaszag csapott be az ablakon,
messziről zúgott a hegyi patak,
a szoba még sötét volt, de a nap már
ágyamra tűzött, és a takarón
úgy pihent a fény tűzfátyola, mint
egy odadobott könnyű arany ing.
