Saturday, February 12, 2011

A nőiességről...


Ismet enyem a hajnal, ami olyannak tunik , mint a noiesseg, a titkaval, a szepsegevel.Hasonlitottam jo hajnaphoz is a noiesseget, mert az is bennunk van, de csak neha neha mutatja meg magat, teljesen varatlanul. Sokaig azt hittem a noiessegnek van egy eletkora, es utana mar csak anyukak vagyunk, mindenfele ilyen erzelmek, megnyilvanulasok nelkul.Aztan egyszer azt lattam, hogy Anyukam citrommal dorzsoli a kezefejet, es amikor ertetlenul megkerdeztem mit csinal..csak zavarban, lesutott fejjel magyarazni kezdte, hogy a nap okozta foltokat halvanyitja..ezt a kepet, amikor elohivom, az maga a noiesseg , es hetvenhez kozelitett.. Az a tipus vagyok , aki uzenetet hagy a furdoszoba tukron, a hutoben, kabatzsebben, taskaban, kesztyutartoban a kocsiban:) Nem naponta, csak olyan eppen felrazos idoszakokban, amikor a sok sietes kozben jo egy ilyenen elidozni, mosolyogni. Szeretem a Valentin napot is, es megprobaltam megvizsgalni olyan szempontbol is, ha egyedul lennek.Utalnam e?Nem, nem hiszem.Valoszinu, sovarognek egy masokat irigyelt osszebujas utan, es meglepnem magam egy szal viraggal, hozza neznek valami szep filmet..mondjuk a Love affair-t:)es a tortenet vegen egyutt sirhatnank, es senki nem tudna a film miatt vagy magam miatt sirok.De jofele siras lenne:)
Az eletunket meghatarozo mag a szeretes, szinte minden arra, akore epul, az eltet, azert erdemes folebredni, kuzdeni, lemondani.Es barmennyire kell hozza a ferfi, de valahol a noiesseg megnyilvanulasa ez is.
Napjainkban, amikor kezd nem divatos lenni a kecsesseg, a ba'j, a noies finomsag,amikor a cinikussag a divatos, jo elohozni, a hajnalban megmosolyogni, a hajnallal cinkosan osszekacsintani, szavak nelkul is ertjuk egymast...

Szabo Lőrinc:Ebredés

Áttetsző arany ingében ragyogva
jött a nyári hajnal az égen át:
azt hitte, hogy még alszom, mert mikor
házam elé ért, elmosolyodott,
körülnézett s a nyitott ablakon
nesztelenül beugrott a szobámba,
aztán könnyű ingét ágyamra dobva
bebújt hozzám a takaró alá.
Azt hitte, hogy még alszom s megölelt
s én mozdulni se mertem, félve, hogy
felébredek és álomnak remélve,
hogy ébren vagyok…és húnyt szemmel és
mozdulatlanul és remegve tűrtem,
hogy karjaimba fészkelje magát,
s mintha egyetlen érzék erejébe
gyűlt volna testem-lelkem minden éhe
és szomja és a beteljesedés
minden ígérete, csak a tapintás
néma ajkával s vak szemeivel
szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem
az égi vendég ajándékait:
ujjainak játékában a napfény
lobogó lepkéit, karjában a
rét illatának harmatos husát
s egész testében az egymásbaringó
felhők mindenütt egyforma ölét.
Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul
feküdtem ott gyanútlan karokban,
de mikor végre álom s ébredés közt
félig tolvaj s fél-részeg öntudattal
megloptam az istenek gyönyörét,
nem bírtam tovább és csókolni kezdtem
és felütöttem a szememet…Ő
épp fölnézett rám: A kedves mosoly
megüvegesedett rémült szemén,
arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen:
Te meglestél!… – sikoltotta s felugrott
és menekült, már az ablakhoz ért
és belefoszlott a hajnali égbe.
Én felültem és értelmetlenül
és soká bámultam magam elé:
szénaszag csapott be az ablakon,
messziről zúgott a hegyi patak,
a szoba még sötét volt, de a nap már
ágyamra tűzött, és a takarón
úgy pihent a fény tűzfátyola, mint
egy odadobott könnyű arany ing.